1.1.   Történeti áttekintés - hogyan került a szülés az otthonokból a kórházba?

Az emberiség hosszú történetében az intézményi szülés nagyon rövid múltra tekint vissza, mégis a közbeszédben a kórházi szülés elterjedése előtti időszak, mint sötét középkor jelenik meg. Legfőbb visszatérő motívuma ennek a borús képnek, hogy a csecsemőhalandóság milyen magas volt akkoriban. Ez persze vitathatatlan, csak tegyük mellé, hogy ennek oka nem kizárólag az otthonszülésben keresendő, illetve nem abban az értelemben keresendő az otthonszülésben, mint ahogy a kórházi szülés melletti érvelésben hangzik. Mindenekelőtt az első tisztázandó, hogy a csecsemőhalandóság nem egyenlő a szülés körüli halálozásokkal. A csecsemőhalandóságba ugyanis beleszámít minden a gyermek első életévéig bekövetkezett halálozás, azt pedig nem kell magyarázni, hogy a balesetben, vagy fertőzésben elhunyt néhány hónapos baba halálának semmi köze ahhoz, hogy ő hol született. A másik, amit jó észben tartani, hogy az elmúlt 100 évben nem kizárólag annyi történt, hogy a szülések otthonról a kórházba kerültek. Az életmód, a táplálkozás, a higiéniai körülmények, az infrastruktúra, az információhoz való hozzáférés mind gyökeres változáson mentek keresztül. A gyógyszereknek és az orvostudománynak a mortalitási és morbiditási mutatók javulásában vitathatatlan szerepük van és igen, olyan anyákat, babákat lehet ma megmenteni, akiket 100 évvel ezelőtt nem lehetett volna. De ha megnézzük, hogy mennyi beavatkozás, gyógyszer kíséretében szülnek ma a nők, az is azonnal felmerül, hogy ha mindezekre ilyen arányban lett volna szükség korábban is, akkor alig élne ember a Földön.

 

Az iparosodással megváltoztak az emberek életkörülményei. A vidéki, természetközeli életet egyre inkább a városi élet váltotta fel. A mindennapok folyását nem a természet rendje határozta meg többé, hanem az ipar céljait szolgáló külső ritmus. A növekvő méretű városokban elengedhetetlen volt az emberek életének összehangolása, ami együtt járt a szülés élettani folyamatába való beavatkozással. A bába helyét – aki a közösség része volt, akit ismertek, aki gyakran születésüktől halálukig jelen volt az emberek életében – az orvos váltotta fel, aki viszont jellemzően másik közösségből érkezett, és társadalmi és gazdasági szinten is különbözött tőlük. Míg a szülés addig olyan családi esemény volt, ahol a szülő nőt az általa ismert közösség tagjai vették körül, az általa ismert helyen, addig a szülés intézményesülésével idegen helyre és idegen emberek közé helyeződött át (Törzsök, 2019). A nő többé nem ismert nők között, közösségben szülte meg gyermekét, hanem idegen férfiak között, egyedül. Évtizedek teltek el, amíg felismerték, majd tudományos bizonyítást is nyert a társas támasz jelentősége a szülés élettani folyamatában.

 

A hagyományos kultúrákban a társadalmilag meghatározó életesemények kiemelt jelentőségűek voltak, és ezeken az átmeneti időszakokon (felnőtté válás, házasság, gyermekvállalás, halál) szertartások keretében együtt kísérték át a közösség tagjait. Ezek segítették az események elfogadását, az élet folyamatába való beillesztését, és azt a közösségi érzést adták, hogy ami velem történik, az mással is megtörtént már. Mindez csökkentette a szorongást és a szokásokon, szabályokon keresztül segítette az addig ismeretlen élethelyzetben történő eligazodást (Orosz & S. Nagy, 2017). A társadalmi változások és a modern egészségügyi ismeretek terjedése a 20. század első felétől kiszakították a szülő nőt az addig megszokott normarendjéből, elvágva ezzel minden értelmezési száltól, amik korábban magyarázatot adtak a szülés körüli eseményekre. A tudomány által tett felfedezések a nők számára ismeretlenek voltak és nem volt híd, ami összekötötte volna kettőjük világát (Kisdi, A modern szülészeti gyakorlat kulturális antropológiai elmezése, 2019). A bábaság megítélése visszájára fordult, miközben az orvosok úgy váltak megmentőkké, hogy a kórházi szülések hajnalán nagyobb eséllyel haltak meg azok a nők, akik kórházban szültek orvossal, mint azok, akik otthon szültek bábával.

 

Kórházban szülni – a gyermekágyi láz gyakorisága miatt – még az 1900-as évek elején is veszélyesebb volt, mint otthon. Kezdetben azok a városi nők szültek kórházban, akiknek vagy nem volt otthonuk, vagy valamilyen betegség következtében egyébként is kórházban voltak. A kórházi szülés a magas anyai halálozás miatt kifejezetten félelmetes volt, de valami furcsa oknál fogva a félelem mégsem a kórházzal, hanem a szüléssel kapcsolódott össze (Kisdi, A modern szülészeti gyakorlat kulturális antropológiai elmezése, 2019). A 20. század elején még a nők ~95%-a otthon, bábai segédlettel szülte meg gyermekét, de az ötvenes években ez az arány már nagyságrendileg a felére esett vissza, pedig a nők akkoriban még hevesen tiltakoztak és nem akartak kórházban szülni. Szintén az 50-es évekre tehető, hogy a bábákat – akik addig önállóan működtek – a szülőotthonokba és kórházakba terelték, mert ott szükség volt a jól képzett szülésznőkre, azonban nem itt már csak, mint az orvosok „asszisztensei” folytathatták tevékenységüket (Novák, 2019). Az intézmények falai közt elvesztették az önállóságukat és alárendelt szerepbe kerültek. Miközben a nyugati országokban már ebben az időszakban is több volt a szülésznő, mint az orvos, nálunk nagyságrendileg 2:1 volt az arány, ami mostanra 1:1-re csökkent. (Az Egyesült Királyságban ezzel szemben 30 szülésznő - 1 orvos az arány.) Az Unióhoz való csatlakozásunkat megelőzően felmérték a szülésznők hazai helyzetét. A vizsgálat megállapította, hogy a képzési programok megfelelnek az EU-s rendeleteknek, ugyanakkor a szülésznők munkavégzése túlságosan korlátozott, nincs meg a szakmai autonómiájuk és a szülésznői kompetenciába tartozó élettani szülések esetén is csak az orvos segítői (Novák, 2019).

 

Míg 200 éve a szülés élettani, családi esemény volt, ma már betegségként kezeljük és a képzésből leginkább úgy kerülnek ki a szakemberek, hogy nem láttak még szülést, a maga természetes, élettani valójában, ebből fakadóan elképzelni sem tudják, hogyan zajlik, ha nem centire, szögmérővel mérik és ha nem nyúlnak bele rutinból, hanem csak aktív figyelemmel, de békében várva kísérik az eseményeket. Bár egyre több szó esik a szülés pszichés vonatkozásainak jelentőségéről, leginkább testi eseményként közelítenek hozzá a szakemberek.

 

A test és a lélek külön választásának elmélete René Descartestól (1596-1650) származik, és mint látjuk, máig hatással van a gondolkodásunkra. Munkásságával Descartes egyszerre alapozta meg az orvostudomány 18. századi fejlődését, és gördített akadályt az azóta felismert, testet és lelket összekötő összefüggések méltó helyen kezelése elé. A kórbonctan kiteljesedése lehetővé tette a betegségek mellett a várandós női test vizsgálatát is. Az oktatási célra készülő viaszmodellek a női test meztelenségét azzal igyekeztek kompenzálni, hogy a nőt kurtizánként jelenítették meg, nem mérve fel ennek hosszú távú jelentőségét, megalapozva ezzel a női testhez, a szülő nőhöz való férfi uralta hozzáállásnak. Idővel a teljes alakot a fej és végtag nélküli ábrázolások váltották fel az élettani szülés során is aktívan tevékeny orvos, és a passzívan fekvő nő képét erősítve tovább, ahol a szülés, mint patológiás esemény kerül tárgyalásra (Kisdi, A modern szülészeti gyakorlat kulturális antropológiai elmezése, 2019). A szülészorvosok csaknem 88%-a férfi Magyarországon (KSH, 2014). A szülésről való tudásunk alapja így nem az élettani folyamatok ismeretéből fakad, és nem olyanoktól származik, akik maguk is átélik, megtapasztalják azt, hanem olyanoktól, akik könyvekből a patológiájáról tanulnak. A nő testi érzeteit, ösztöneit letromfolja és maga alá gyűri a tanult orvosi tudás. A női tapasztalatokat elbagatellizálják, szakmaiatlannak nyilvánítják, a szülésznők szakmai megítélését alacsonyan tartják. Így fordulhat elő, hogy mára az élettani, normál lefolyású szülések során sem az anya és a babája a főszereplő, hanem az orvos.

Előző